sok olyan dolog van, amit nem könyvekből vagy saját tapasztalatból merítettem, hanem az anyatársaktól. vannak követendő példák, amiket mindenképp érdemes megpróbálni, és persze vannak elrettentő példák is, amik egyébként ugyanolyan hasznosak.
édesanyámtól például két okos dolgot is tanultam. az egyik, hogy a lehető legkevesebb dologtól tiltsuk a gyereket, mert ha mindenre csak azt mondjuk, hogy ne csináld ezt, ne tedd azt, a végén a "ne" szócskát vagy elereszti a füle mellet, vagy sikítófrászt kap tőle; tereljük inkább új irányba a gyermek figyelmét, és akkor nem kell rászólni. természetesen van pár dolog, amit tényleg nem szabad, ezekhez viszont következetesen ragaszkodjunk, hogy hamar meg tudja tanulni, mi az, ami pl. veszélyes, vagy agylobot kapunk tőle.
a másik, hogy nem mindent kell észrevenni, nem kell mindenért rászólni, nem kell mindent kijavítani. ez nekem egyébként nagyon nehezen megy, mert a beleszólós (azaz "control freak") fajta vagyok. ez arról szól, hogy magasra kell tenni a lécet: egy csomó minden van, ami ma már nem éri el az ingerküszöbömet, és komolyan mondom, sokkal kevésbé stresszes így az élet, nemcsak nekem, hanem a kicsi élieneknek is.
egy-két anyatársnak pl. folyton hasra/fejre esett a gyereke. én úgy gondoltam, ezt igazán el lehet kerülni egy kis előkészítéssel, ezért a következő technikákat használtam: ha a gyermek már mászókorban van, és érdeklődik a magas dolgok iránt, először mi magunk tegyük fel az áhított fotelra/kanapéra, és tanítsuk meg tolatva lemászni (nálunk a "popóval" felszólításra hallgatnak), hogy ne essen le naponta 7462634572634 alkalommal, miután megtanul egyedül felmászni. ha már feláll, meg lehet tanítani, hogy popóra essen, mikor elveszíti az egyensúlyát. ennek a legegyszerűbb módja, hogy ölbe vesszük a gyermeket, aki kezünkbe kapaszkodva rögtön állásba húzza magát, majd sétálunk-sétálunk, egy kis dombra lecsücsülünk (itt lehúzzuk a kezét, hogy kicsit előredöntse a felsőtestét, és csípőnél megnyomjuk kicsit hátrafelé, hogy popóra huppanjon) csüccs-öt játszunk óránként 5-10 percet. nagyon hamar berögzül. egyébként hálás vagyok a "rossz" példáért, mert különben nem hiszem, hogy eszembe jutott volna előre felkészíteni a kicsi élieneket a mászásra/esésre.
lelkiekben a legtöbbet a második kicsi éliennél szenvedtem. hónapokig nem tudtam elfogadni: soha nem leszek olyan jó anyja a két éliennek, mint amilyen az egynek voltam. vannak olyan dolgok, amikre egyszerűen nem jut már idő/figyelem, és nem tudok osztódással szaporodni, hogy minden gyerekemnek minden lehetséges alkalommal egyformán jó legyen. megkérdeztem az egyik gyakorló kétgyerekes anyatársat, hogy ez a tehetetlen elégtelenség érzés mikor fog elmúlni. sorsfordító volt, mikor felvilágosított, hogy nála ez 3 év elteltével sem múlt el. ekkor rájöttem, hogy lehet így élni. a lehető legtöbbet adom mindegyiknek, és ennél többet senki nem vár tőlem, már én magam sem.
egy fej, két kéz, 24 óra. ennyink van. bármennyire is szeretnénk, nincs több, ezzel kell gazdálkodnunk.
gazdálkodjunk hát okosan! :)