a gyereknevelés során sokszor szembesülök azzal, hogy saját magam vagyok a leggyengébb láncszem. a gyerek ugye utánzással tanul. ez azt (is) jelenti, hogy nem azt teszi, amit mondunk/magyarázunk/tanítunk, hanem azt, amit mi magunk teszünk. tehát például ha én kiabálok vele, mikor puffad az agyam, nem várhatom el tőle, hogy ő ne kiabáljon, mert ugye én is ezt teszem.
hozzátenném: szívből gyűlölöm a kettős mércét. meggyőződésem, hogy mindenki megérdemli az egyenlő bánásmódot, legyen az az uram, a főnököm, vagy éppen az útálatos szomszédom - vagy a 3 éves gyerekem. én is megérdemlem. na de nem erről akartam írni.
tegnap olvastam egy interjút Csernus Ákossal, a pszichológussal. volt pár dolog, amiben egyáltalán nem volt szimpatikus, mert például nem szeretem az egysíkú káromkodást, mert a magyar tud cifrán is, ne butítsuk el. na, mindenesetre volt egy rész, amiben azt fejtegette, hogy ott pillázzuk el az életünket, valamint a gyerekeink életét, hogy öntudatlanul is szüleink nyomdokaiba lépünk. ez a gondolat azért is fogott meg, mert nagyon érdekel a családállítás, ami (ha jól értelmezem) a genetikai- és a kollektív emlékezet segítségével szintén azt hivatott segíteni, hogy kitörjünk a mókuskerékből. azt mondja Csernus, hogy az első lépés ezen az úton, hogy elgondolkodunk, megfogalmazzuk, akár le is írjuk: vajon miben hasonlítok én a szüleimre? ha van közte olyan, ami nem tetszik, azon változtassunk.
lehet, hogy ezt a naplóíráshoz kellett volna tűznöm, de mindenesetre itt van: magamat is nevelem a kicsi élienekkel együtt.
1. ígérgetés. ezzel kifejezetten a gyereknevelés során szembesültem, hogy mevgáltoztatandó tulajdonságom. nem szeretem magamban, hogy mondok/megígérek valamit, aztán nem úgy lesz. lehet, hogy a pillanat hevében elfelejtem, és véletlen nem veszek kiflit a gyereknek, pedig megígértem. lehet, hogy eszembe jut az ígéret, de azt hiszem (vagy remélem), a gyerek elfelejtette, és másképp teszek. erről egy kifejezetten rossz emlékem is van: a legnagyobb méretű kicsi éliennel az éves vizsgálaton voltunk a dokinál. éppen szégyellős korszaka volt, és kérte, ne hallgassa meg a doki a sztetoszkóppal (fonendoszkóppal?) méreckedés után. megígértem, hogy majd megkérdezzük, muszáj-e, és ha nem muszáj, akkor megússza. és mikor ott voltunk, betojtam, mert micsoda buta kérdés ez, hülyének fog nézni a doki, és nem kérdeztem meg, pedig a kicsinyem várta, hanem csak odatettem hallgatásra. azóta is eszembe jut néha a kérdő kis tekintete, és a gyávaságom. :( egyszóval ünnepélyesen megígérem, hogy csínján fogok bánni az ígéretekkel, és amit megígérek, azt megpróbálom be is tartani.
2. arrogancia. nehéz kérdés, mert engem nem zavar. sőt, tovább megyek: mások arroganciája sem zavar. ugyanakkor még mikor légikisasszonyként dolgoztam régestelen-régen, tanultunk pszichológiát, és kiderült, hogy a kevésbé stabil önértékelésű embereket kifejezetten bántja az arroganciám. mindenesetre (ez az egyik kedvenc szavam) még eldöntetlen kérdés számomra, hogy akarok-e az arrogáns viselkedésemen változtatni... :)
3. tudálékosság. ezt sajnos mindkét oldalról tanultam, úgyhogy nagyon belém van rögzülve. de hogy pontosítsak, kétféle dologról van szó. az egyik, hogy mindig mindent jobban tudok. a másik, hogy igyekszem átadni ezt a tudást azoknak, akiknek (úgy érzem) szükségük van rá. ez mind nagyon zavaró tud lenni másoknak, pedig esküszöm, csak azért teszem, hogy megkönnyítsem az életeteket. ebben talán volt némi fejlődés, mert már nem mindig nyitom ki a számat, mikor úgy érzem, jobban tudok valamit, és még azt is belátom, hogy nem az enyém az egyetlen üdvözítő út. de higgyétek el: NAGYON nehéz nem mondani semmit, mikor meg vagyok győződve róla, hogy tudnék segíteni.
4. türelmetlenség. ezen csak az idő, és sok-sok-sok-sok gyakorlás segít.
most több nem jut eszembe, de ha van valamilyen tulajdonságom, amit elviselhetetlennek találsz, írd meg itt. megígérem, elolvasom. :)